Tales From Far Beyond

Ketten voltak, egy nagy és egy kicsi. Hangtalanul osontak végig a szürke, kihalt folyosón, útközben gondosan ügyelve a cserepes virágokra. A nagy bizonyos időközönként köhintett egyet, és tett egy furcsa fejmozdulatot, amire a kicsi, mintegy válaszképpen, elővette, és megnézte zsebóráját.
Napok óta osontak, ránézésre minden cél nélkül.
Lépteik neszét elnyelte a folyosó csöndje.
A kolostor, amelyben a folyosó húzódott, tegnap készült el. Négyszáz kőműves, tetőfedő, ács, és egyéb munkás dolgozott rajta éjt-nappalt nem kímélve.
Talán furcsa lehet ezt mondani, mégis némileg mind a négyszáz ember azért dolgozott, hogy ezek ketten - a kicsi és a nagy - lopakodhassanak a folyosón, bár maguk sem tudtak róla.
Most épp aludtak. Négyszáz ember hortyogásától volt csöndes a hegycsúcs. A környék is csendesen szundított. A közelben egy örökzöld erdő suttogott szépeket a pirongó, csillagfényes égboltnak. A Hold távolabb, lágyan egyensúlyozott a kolostor tornyai között kifeszített kötélen, majd lassan lepottyant róla.
Hajnalodott.
A két alak - egyik a másik után - néma sikolyokkal vesztek bele az első fénysugarak pusztító sortüzébe, alig pár lépésnyire az annyira áhított ajtótól.

Odabent, a kisfiú újabb nehéz álomból ébredt, és majd két percbe telt, míg verejtékező szorítása a párnán végre elengedett, s az álom maradékát is ki tudta dörgölni a szeméből.
Végigborzongott, majd lassacskán hozzáfogott a reggeli mosakodáshoz. Mire felöltözött, s kiért az ebédlőbe, már szinte teljesen el is felejtette azt a két alakot.
A kicsit, és a nagyot.