Bár prológus-vers, a gyűjtemény legkésőbbi darabja. Költészet magasabbrendűsége. Előrébb áll, mint a felsorolt mesterségek (?). Csak a vers utolsó részében derül fény a cinkosságra, előtte az olvasót, Horatius azzal hitegeti, hogy nem tud dönteni a mesterségek között. Mindegyik olyan szép. Mindegyik egyenlő.
Az antik költemény-gyűjtemények első verseinek mindíg különleges jelentősége volt: gyakran tartalmaztak dedikációt, egy jelentőségteljes „barát” számára. Horatiusnál ezért Maecenáshoz szól a vers, Dionysius Chalcus kezdő elégiája egy bizonyos Theodorushoz (fr. I), Meleager Garlandjának első epigrammája Docléshez (anth. P. 4.I), Catullus első verse Cornelius Neposhoz, és Tibullus mind a két verseskötetének első verse Messallához.
Az óda központi témája a költő vágya, hogy Maecenas a klasszikusok kánonjába sorolja be őt is (35 n.). Catullus dedikációjában hasonló, bár korlátozottabb célokat fejez ki (I. 10 ’plus uno maneat perenne saeclo’), és Horatius maga, a gyűjtemény-kötet végén szereplő párhuzamos ódában, melyet szintén stichikus Asclepiádokban írt, magabiztosan állítja, hogy vágyait immár beteljesültnek tekinthetjük (3.30)
Horatius, hogy ne legyen túl feltűnő, másfajta munkákat is leír, de nagyon kritikusan, mondhatni ironikusan, ezzel sugallva, hogy saját életmódja (t.i.: hogy költő) nem csak jogos, de fölötte áll a többi emberének.
Az emberi kedvteléseknek és elfoglaltságoknak ezen különbsége régi téma a költészetben. Már Solónt is izgatta ez a kérdés (konkrétan az I. 43 ff.-nél izgatta)
Nem csak a tartalma, a formája is tradícionális az ódának. A költemény igazi témája Horatius elkötelezettsége a költészet iránt, de ezt csak sok más ember kedves elfoglaltságai után írja le. Ez a típusú költemény-felépítés már Sapphonál is megtalálható (16).
De, bár a téma és az elrendezés görögös, Horatius ügyesen felhasználta ezeket saját céljaira. Az Olimpiai győztesek még a tradícionális témához tartoznak, de a következő jelenetben a Quiritium használata már a római világhoz kapcsol. Ez után jönnek sorra: a sikeres politikus; a nagy földtulajdonos; a kisbirtokos, aki szorgosan műveli a hegyen lévő telkét; és a hajóskapitány aki egy nagyon is itáliai oppidumról álmodozik.
Csak a költemény legvégén, amikor a költő saját elhivatottságáról beszél, fekszik nagyobb hangsúly a görög témavilágra: nimfák, szatírok, Euterpé és Polyhymnia, és a görög szavak, Lesboum és barbiton.
Beszéljünk inkább másról. A vers kétsoros megszólítással kezd, majd sorolni kezdi a szavakat egymás után. Szépen, latinos rendezettségben sorolja őket. A kocsihajtókkal kezd, az olimpiai versenyen. Ez egy archaikus példa, mivel Horatius korában az olimpiai játékok már elvesztették régi jelentőségüket. Nagyon jól érzékelteti, ahogy az egymással versenyző kocsik...
... mintegy keretbefoglalja a többi mesterséget űző embereket, akik maguk számára kutatják a dicsőséget nem pedig a felsőbbrendű, a transzcendens után...
Nem próbálnak átlépni a nem-evilágiba, nem akarnak kikerülni az anyagi világból, megelégszenek saját, nyomorúságos, ám számukra mégis örömteli elfoglaltságaikkal.
A költő rögtön szembeállítja a magasztos görög versenyzőket az ingatag római polgárok tömegével, akik bár ugyanúgy versenyeznek, de saját korlátaik miatt, már nem tudják átlépni saját korlátaikat.
A római nép, az olimpikonokkal ellentétben már nem a nemes pálmaágért küzd, nem az isteneknek tetsző akar lenni, hanem saját polgártársaik köréből kíván kitűnni, pénzért és hatalomért küzd.
A quirites a rómaiak egymás közti megtisztelő megszólítása vala polgári viszonyban. A katonai táborokban, viszont ha ezzel a megnevezéssel szólíták őket, az tudvalevően gúnyosnak számítandott.
Ám a modern fordítók inkább magára a három magisztrátusi tisztség (aedilis, praetor, consul) elnyerését jelenti. Itt, a tergeminis kapcsán, felvethetjük az ugyanazon magisztrátusi tisztség háromszori elnyerését is.
Horatius talán egy gabona-importőrre utal itt. Ez két platonikus embertípus – kategóriát is rögtön szembeállítana, melyek közül az egyiknek csak politikai ambíciói vannak.
A harácsoló nagybirtokos után a költő új színtérre visz minket egy szép, mégis egyszerűen szerkesztett ellentéttel, és bemutatja a földjén fáradságosan kapáló itáliai kisbirtokost.
A termékeny afrikai nagybirtok tulajdonosának bőségénél rokonszenvesebb az italiai hegyvidék parasztjának erőlködése, aki nem szánt, hanem sziklás földecskéjét fáradságosan kapálja.
A gaudentem findere sarculonál látszik a vidéki szántóvető romanticizálása, ahogy bár fáradtságos munkát végez, de mégis örül. Hesiodos Munkák és napok c. műve jut eszünkbe róla. Ennyit a romantikus parasztokról.
A nauta nem egy hivatásos hajós megjelölésére szolgál, inkább egy kalandor-kereskedő leírására. Ezzel vezeti be a költő a mások által is (eg.: Propertius 3.7., Libanius 8.349 ff) sokat taglalt különbséget tengerész és földműves között.
Figyeljünk H.-nak a felsorolás egyhangúságát feledtető művészetére: a chiasztikus elrendezésre (trabe Cypria – Myrtoum mare), egyáltalán a szórendre (ahogy pl. A szelek közrefogják a tenger hullámait: luctantem Icariis fluctibus Africum), az alliterációk halmozására (Myrtoum mare, mercator metuens, otium oppidi, reficit rates, pauperiem pati, demere de die), az átnyúló szavak verstagoló, egyben összekötő és a figyelmet fokozó szerepére (numquam demoveas; laudat rura sui; spernit; detestata) stb.
A mercator, a kereskedő talán az egyik leghasznosabb ember az ókori világban a költők mégis kritikusan beszélnek róla. Az ilyen kritikus megjegyzéseket a populáris filozófiából szokás származtatni, és egészen Platónig és Arisztotelészig lehet őket visszakövetni. A görög városállamokkal szembeni előítéletekre reflektálnak ezek, ahol a külfölddel való kereskedelem a metoikoszok kezében volt.
Az Ericaceae (Hangafélék) család génusza, melynek 18 faja az északi félgömb magas hegyein és a sarkvidék körül van elterjedve. Alacsony cserjék v. Félcserjék, örökzöld, bőrnemű levelekkel, a virágzat az ágak végén álló buga v. Fürt. A leveleiből készült tea hólyagbántalmak ellen használatos. Festésre és a szattyán cserzésre is használják. Kerek, csonthéjas bogyóját a lappok eszik.
A kokojsza olyan növény, melyen egyszerre látszik a tavasz, és az ősz – hisz amikor virágzik, már gyümölcse is van. Nem véletlen az ősztavasz kokojsza megnevezés.
Az itt leírt képet sok helyen máshol is megtalálhatnók, ha figyelmes az olvasó. Például: II 3,6 skk., 7,18 skk., 11,13 skk.; Ep. II 23 skk.; Epist. I 14,35). Az ehhez hasonló helyekből alakult ki az árnyékban, patak partján heverésző-iddogáló, semmittevő epikureus költő hamis képe, pedig csak az italiai (és görögországi) forróság lehető kerüléséről van szó. Sókratés Phaidrosszal az Ilissos partján, egy platán árnyékában filozofál; Vergilius pásztorai árnyékba húzódva énekelnek; nálunk a boglyák hűvösében horkolnak. A vizeket is megbecsülik délen (lene caput), s szinte szentnek tartják a forrásokat, más vizekkel együtt. A kútfőről eszünkbe juthatnak Róma kútjai is.
A matribus detestata-val megjelenő enjambement egyrészről a figyelmet fokozza (olvasáskor csak utána állunk meg, de megállunk, mert vége van a gondolatnak, a mondatnak és már előbb a strófának), másrészről átvezet a másik „elátkozott” szenvedély ábrázolására. A két típust a szenvedők ábrázolásának párhuzamossága is összeköthetnők (t.i.: matribus – coniugis).
A vadász és a katona ugyanabba a típusba tartozik. A manet előtti megállás inkább egy semikolón, mint periódus. A venatio a vad üldözésének igen kedvelt formája volt a római felső osztályokban. Az ókori venator nem feltétlenül egy zajosan, a városhatárban csattogó üldöző volt, hanem sokszor egy türelmes cserkész, aki gyakran egész éjszaka a sötétben feküdt, prédára várva.
Amilyen hatásos a mondat legvégére hagyott detestata, ugyanolyan jelentős a kezdő ige (manet) is: elmarad hazulról a venator, feleségét, mindent felejtve, kivárhatatlanul, és az új distichonba nyúló részletezés (seu . . ., seu . . .) az esetleg zsákmány nélkül, de annál hosszasabb mesével megtérő vadász beszámolóját festi, ill. parodizálja. A manet jelentheti az utazó maradását, megszállását vagy időzését is; a mansio így jelenthet szállást, vendégfogadót (és az egy nap alatt megtett utat), majd általában a házat.
..., vagy hitves pedig tenerae, vagyis fiatal, és gyöngéd. Ez elénk vetíti a jó öreg vitát mely a szerelem és a férfias játékok, sportok között húzódik. (cf. Epod. 2. 37 f. ’quis non malarum quas amor curas habet / haec inter obliviscitur?’)
A vadkan vadászat egy igen kedvelt és véres római sport volt. Hálókkal lekerítették a saltus egy részét és az áldozatot a hálók felé terelték. A plaga meglehetősen ....
A vadászhálók kötele valóban kivételesen remek volt. A Marsus vélhetően Abruzzi környékére utal. Az ókorban ez még igen erdős terület volt, mely a vadkanok számára rengeteg makkot és jó búvóhelyet jelenthetett.
A marsusok egyébiránt népség vala Latiumban, ismeretesek valának mint varázslók és kigyóra olvasók, a szövetséges háboruban a legdühösebb ellenségei voltak a rómaiaknak.
A me háromszori megismételése hatásosan zárja a hosszú előkészítést, mások közönséges kedvteléseinek felsorolását. Az „égi istenek” közé való emelkedés az olympiai győztes felmagasztalásánál is különb sors; ... Maecenas kezdeti és a 35. sorban történt megszólításán (inseres, 2. szem) belül a két növénnyel érzékeltetett apotheosis is hibátlan keretbe foglalja a költeményt.
Rómában igen hasonlóan alkalmazták a doctrina-t a költészetre, és nem csak a neoterikusok: már Cicero is, mint homines doctissimi –ket jelöli meg Aclaeus-t, Anakreon-t, és Ibycus-t (Tusc. 4. 71.) Melléknévként leggyakrabban a költőre, a költő választott hölgyére, és magukra a Múzsákra alkalmazták (Thes. l. L. 5. I. 1757. 2 ff., Kroll 37.)
A „szent erdő” határozottan szimbolikus elem a versben. Valami ritkát, valami a költészetben nehezen elérhetőt jelent. Alexandriából vették át a római költők. (cf. 3. 4. 6. ff., 3. 25. 13, Prop. 3. I. I f.)
A canones Alexandrini szakkifejezést David Ruhnken alkalmazta először a XVIII. Században. Alexandriában alakult ki egyébként a kilenc lírikus, a három klasszikus tragédiaíró, és a tíz attikai szónok kanonikus csoportosítása.
A vatibus-t eredetileg olyan látnokokra alkalmazták, akik próféciáikat költeményekben adták elő. A korai latinban a vates negatív értelemmel bírt (cf. Enn. Ann. 214), és csak az Augustus-i időszakban kezdték el az ihletett költőkre alkalmazni.
A vers végén a származásának vélt foltjával mindvégig bajlódó Horatius szinte a misztikus elragadtatás állapotában emelkedik a csillagok közé. Vö. Ovid., Met. VII 60 sk.
Úgy véljük, itt a végére értünk a vers elemzésének. Köszönjük, hogy velünk tartottatok ezen a nagy, kalandos utazáson, melyet Horatius lírájában tettünk.
103 megjegyzés:
Bár prológus-vers, a gyűjtemény legkésőbbi darabja.
Költészet magasabbrendűsége. Előrébb áll, mint a felsorolt mesterségek (?).
Csak a vers utolsó részében derül fény a cinkosságra, előtte az olvasót, Horatius azzal hitegeti, hogy nem tud dönteni a mesterségek között. Mindegyik olyan szép. Mindegyik egyenlő.
Az antik költemény-gyűjtemények első verseinek mindíg különleges jelentősége volt: gyakran tartalmaztak dedikációt, egy jelentőségteljes „barát” számára. Horatiusnál ezért Maecenáshoz szól a vers, Dionysius Chalcus kezdő elégiája egy bizonyos Theodorushoz (fr. I), Meleager Garlandjának első epigrammája Docléshez (anth. P. 4.I), Catullus első verse Cornelius Neposhoz, és Tibullus mind a két verseskötetének első verse Messallához.
ÁÁÁ fáj! Nem tudok beszélni. A versben Maecenastól reméli, hogy az ő segítségével fog dicsőséget szerezni, mint elismert költő.
Az óda központi témája a költő vágya, hogy Maecenas a klasszikusok kánonjába sorolja be őt is (35 n.). Catullus dedikációjában hasonló, bár korlátozottabb célokat fejez ki (I. 10 ’plus uno maneat perenne saeclo’), és Horatius maga, a gyűjtemény-kötet végén szereplő párhuzamos ódában, melyet szintén stichikus Asclepiádokban írt, magabiztosan állítja, hogy vágyait immár beteljesültnek tekinthetjük (3.30)
Az óda alapos seggnyalással kezd, ez előrevetíti, mire megy ki a játék.
Horatius, hogy ne legyen túl feltűnő, másfajta munkákat is leír, de nagyon kritikusan, mondhatni ironikusan, ezzel sugallva, hogy saját életmódja (t.i.: hogy költő) nem csak jogos, de fölötte áll a többi emberének.
Az emberi kedvteléseknek és elfoglaltságoknak ezen különbsége régi téma a költészetben. Már Solónt is izgatta ez a kérdés (konkrétan az I. 43 ff.-nél izgatta)
Horatiust vélhetően a görög filozófusok is befolyásolták, akik más tevékenységeket hasonlítottak a filozófiához. Tartalmi tradícionalitás ez.
„A fogatlanság idős korban is öregít.” Mikor nem öregít, bzmg?
Nem csak a tartalma, a formája is tradícionális az ódának. A költemény igazi témája Horatius elkötelezettsége a költészet iránt, de ezt csak sok más ember kedves elfoglaltságai után írja le. Ez a típusú költemény-felépítés már Sapphonál is megtalálható (16).
De, bár a téma és az elrendezés görögös, Horatius ügyesen felhasználta ezeket saját céljaira. Az Olimpiai győztesek még a tradícionális témához tartoznak, de a következő jelenetben a Quiritium használata már a római világhoz kapcsol. Ez után jönnek sorra: a sikeres politikus; a nagy földtulajdonos; a kisbirtokos, aki szorgosan műveli a hegyen lévő telkét; és a hajóskapitány aki egy nagyon is itáliai oppidumról álmodozik.
Csak a költemény legvégén, amikor a költő saját elhivatottságáról beszél, fekszik nagyobb hangsúly a görög témavilágra: nimfák, szatírok, Euterpé és Polyhymnia, és a görög szavak, Lesboum és barbiton.
De itt könnyen elfeledkezhetünk a lyricis vatibus hangvételéről. Bár a lyricis még mindíg görög szó, de a vatibus egy igazi, jó kis öreg latin szó.
Ezek a kommentár-írók nagyon el vannak szállva maguktól.
Beszéljünk inkább másról. A vers kétsoros megszólítással kezd, majd sorolni kezdi a szavakat egymás után. Szépen, latinos rendezettségben sorolja őket. A kocsihajtókkal kezd, az olimpiai versenyen. Ez egy archaikus példa, mivel Horatius korában az olimpiai játékok már elvesztették régi jelentőségüket. Nagyon jól érzékelteti, ahogy az egymással versenyző kocsik...
... tüzes kerekekkel kerülgetik a pálya végét jelző kúp alakú oszlopokat.
Mindezt az istenek nagyobb dicsőségére teszik. Tehát az isteneknek tetszeni kívánó versenyzők és a vers végén...
... a csillagokba már-már beleérő költő...,
... mintegy keretbefoglalja a többi mesterséget űző embereket, akik maguk számára kutatják a dicsőséget nem pedig a felsőbbrendű, a transzcendens után...
... baktatnak.
Nem próbálnak átlépni a nem-evilágiba, nem akarnak kikerülni az anyagi világból, megelégszenek saját, nyomorúságos, ám számukra mégis örömteli elfoglaltságaikkal.
A költő rögtön szembeállítja a magasztos görög versenyzőket az ingatag római polgárok tömegével, akik bár ugyanúgy versenyeznek, de saját korlátaik miatt, már nem tudják átlépni saját korlátaikat.
A római nép, az olimpikonokkal ellentétben már nem a nemes pálmaágért küzd, nem az isteneknek tetsző akar lenni, hanem saját polgártársaik köréből kíván kitűnni, pénzért és hatalomért küzd.
Az ellentétet fokozza a nobilis és a mobilis ellentétes összecsengése.
A mobilium szinte bizonyosan szembeállítható a nobiliummal.
A quirites a rómaiak egymás közti megtisztelő megszólítása vala polgári viszonyban. A katonai táborokban, viszont ha ezzel a megnevezéssel szólíták őket, az tudvalevően gúnyosnak számítandott.
A quirites megnevezés a turba és a mobilium jelzőkkel együtt erősen szatírikus jelentést kap.
Porphyrio voltaképpen egy mocsári madár, fura vörös homlokkal.
http://en.wikipedia.org/wiki/Porphyrio
Pomponious Porphyrio római irodalmár volt, Horatius első kommentátora, de életéről semmit nem tudunk.
Porphyrio értelmezése szerint a tergeminis ... honoribus jelentheti a három magisztrátusi tisztség elnyerőinek háromszoros megéljenzését is.
Ám a modern fordítók inkább magára a három magisztrátusi tisztség (aedilis, praetor, consul) elnyerését jelenti. Itt, a tergeminis kapcsán, felvethetjük az ugyanazon magisztrátusi tisztség háromszori elnyerését is.
A következő sorban a proprio használata nyomatékosabbnak hat, mintha a költő egyszerűben csak suo-t használt volna.
Az illum itt vélhetően egy nagy földbirtokosra vonatkozik, ezt sok más szöveghellyel is alá tudnám támasztani, de nem fogom.
Horatius talán egy gabona-importőrre utal itt. Ez két platonikus embertípus – kategóriát is rögtön szembeállítana, melyek közül az egyiknek csak politikai ambíciói vannak.
A proprio-val hangsúlyozza ki a költő, hogy a nagybirtokos csak a saját érdekeit nézi, mert nem nézi mások érdekeit.
A quidquid egy humoros hyperbola, mivel a gabona jelentős árucikk, és Afrika valószínűleg közmondásosan termékeny volt.
Nahiszen.
A szérű ledöngölt talaján kicsépelt szemeket előbb összesöprik, úgy hordják el.
Kosárban.
A harácsoló nagybirtokos után a költő új színtérre visz minket egy szép, mégis egyszerűen szerkesztett ellentéttel, és bemutatja a földjén fáradságosan kapáló itáliai kisbirtokost.
A termékeny afrikai nagybirtok tulajdonosának bőségénél rokonszenvesebb az italiai hegyvidék parasztjának erőlködése, aki nem szánt, hanem sziklás földecskéjét fáradságosan kapálja.
A gaudentem findere sarculonál látszik a vidéki szántóvető romanticizálása, ahogy bár fáradtságos munkát végez, de mégis örül. Hesiodos Munkák és napok c. műve jut eszünkbe róla. Ennyit a romantikus parasztokról.
Ezt megírom a twitterembe!
Tehát mindenki király, a maga kis szemétdombján.
A földjét már-már romantikus módon szerető gazdát még „Attalosi feltételekkel” sem lehet elmozdítani, kimozdítani környezetéből.
Vagy ahogy görögül mi mondanók, Krőzus minden gazdagságával sem mozdíthatnók el őt földjéről.
A secet és a findere közötti kontraszt világosan látszik: a tengert keresztülvágni egyszerűbb, mint a földet.
A nauta nem egy hivatásos hajós megjelölésére szolgál, inkább egy kalandor-kereskedő leírására. Ezzel vezeti be a költő a mások által is (eg.: Propertius 3.7., Libanius 8.349 ff) sokat taglalt különbséget tengerész és földműves között.
A tengerész és a földműves között még jó hogy van különbség.
Figyeljünk H.-nak a felsorolás egyhangúságát feledtető művészetére: a chiasztikus elrendezésre (trabe Cypria – Myrtoum mare), egyáltalán a szórendre (ahogy pl. A szelek közrefogják a tenger hullámait: luctantem Icariis fluctibus Africum), az alliterációk halmozására (Myrtoum mare, mercator metuens, otium oppidi, reficit rates, pauperiem pati, demere de die), az átnyúló szavak verstagoló, egyben összekötő és a figyelmet fokozó szerepére (numquam demoveas; laudat rura sui; spernit; detestata) stb.
A mercator, a kereskedő talán az egyik leghasznosabb ember az ókori világban a költők mégis kritikusan beszélnek róla. Az ilyen kritikus megjegyzéseket a populáris filozófiából szokás származtatni, és egészen Platónig és Arisztotelészig lehet őket visszakövetni. A görög városállamokkal szembeni előítéletekre reflektálnak ezek, ahol a külfölddel való kereskedelem a metoikoszok kezében volt.
A mercator nyughatatlanságának elítélése régi keletű, moralizáló közhely. Jellemző Cicero nyilatkozata (De off. I 42,151).
Az otium szembeállítódik a mercator negotium-ával.
Az örökös neg-otiumokkal bajlódó negotiator nemegyszer kívánna egy kis nyugalmat.
A mox reficit rates-szel Horatius úgy tűnik Euripidész 793-as töredékére utal, bár ez a töredék nem található sehol.
Massici – nem más mint Massicus Mons, Campania ÉK-i határán emelkedő borvidék.
A solido itt annyi, mint integro, tehát a „teljes (munka) napból” sziesztázásra elvehető órácskáról van szó.
Az arbutus magyarul az ősztavasz kukojcza.
Szerintem inkább szamócafa lehet az.
Én is úgy gondolom, szamócafa lesz az.
Márpedig az kukojcafa.
Inkább eperfa. Vadeper.
A román eredetű szót, a kokojszát, az áfonyára, feketére és vörösre egyaránt használják, bolgárból való magyarázata téves.
Az arbutus lehet medveszőlő is.
Az Ericaceae (Hangafélék) család génusza, melynek 18 faja az északi félgömb magas hegyein és a sarkvidék körül van elterjedve. Alacsony cserjék v. Félcserjék, örökzöld, bőrnemű levelekkel, a virágzat az ágak végén álló buga v. Fürt. A leveleiből készült tea hólyagbántalmak ellen használatos. Festésre és a szattyán cserzésre is használják. Kerek, csonthéjas bogyóját a lappok eszik.
A kokojsza olyan növény, melyen egyszerre látszik a tavasz, és az ősz – hisz amikor virágzik, már gyümölcse is van. Nem véletlen az ősztavasz kokojsza megnevezés.
Vagy úgy!
A kép tehát évszakokat egyesít magában.
Hát persze!
Az arbutus-t magát, egyébként magányos helyekkel szokás összefüggésbe hozni (lásd.: cf. Prop. I. 2. II. ’surgat et in solis formosius arbutus antris’)
Az itt leírt képet sok helyen máshol is megtalálhatnók, ha figyelmes az olvasó. Például: II 3,6 skk., 7,18 skk., 11,13 skk.; Ep. II 23 skk.; Epist. I 14,35). Az ehhez hasonló helyekből alakult ki az árnyékban, patak partján heverésző-iddogáló, semmittevő epikureus költő hamis képe, pedig csak az italiai (és görögországi) forróság lehető kerüléséről van szó. Sókratés Phaidrosszal az Ilissos partján, egy platán árnyékában filozofál; Vergilius pásztorai árnyékba húzódva énekelnek; nálunk a boglyák hűvösében horkolnak. A vizeket is megbecsülik délen (lene caput), s szinte szentnek tartják a forrásokat, más vizekkel együtt. A kútfőről eszünkbe juthatnak Róma kútjai is.
A lene-ben rejlő könnyedség, kellemesség találóan ellensúlyozza a következő mondatban felharsanó kürtöket.
A –tu, -tus szótag négyszeres ismétlése (23-24) szándkolt hangfestés.
A lituo a lovasság által használt, a végén görbített kürt volt, áthatóan éles hangú. A kürtök megjelenése mintha a támadást szimbolizálná. Csatazaj.
A matribus detestata-val megjelenő enjambement egyrészről a figyelmet fokozza (olvasáskor csak utána állunk meg, de megállunk, mert vége van a gondolatnak, a mondatnak és már előbb a strófának), másrészről átvezet a másik „elátkozott” szenvedély ábrázolására. A két típust a szenvedők ábrázolásának párhuzamossága is összeköthetnők (t.i.: matribus – coniugis).
A vadász és a katona ugyanabba a típusba tartozik. A manet előtti megállás inkább egy semikolón, mint periódus. A venatio a vad üldözésének igen kedvelt formája volt a római felső osztályokban. Az ókori venator nem feltétlenül egy zajosan, a városhatárban csattogó üldöző volt, hanem sokszor egy türelmes cserkész, aki gyakran egész éjszaka a sötétben feküdt, prédára várva.
Amilyen hatásos a mondat legvégére hagyott detestata, ugyanolyan jelentős a kezdő ige (manet) is: elmarad hazulról a venator, feleségét, mindent felejtve, kivárhatatlanul, és az új distichonba nyúló részletezés (seu . . ., seu . . .) az esetleg zsákmány nélkül, de annál hosszasabb mesével megtérő vadász beszámolóját festi, ill. parodizálja. A manet jelentheti az utazó maradását, megszállását vagy időzését is; a mansio így jelenthet szállást, vendégfogadót (és az egy nap alatt megtett utat), majd általában a házat.
A feleség...
... hitves inkább ...
..., vagy hitves pedig tenerae, vagyis fiatal, és gyöngéd. Ez elénk vetíti a jó öreg vitát mely a szerelem és a férfias játékok, sportok között húzódik. (cf. Epod. 2. 37 f. ’quis non malarum quas amor curas habet / haec inter obliviscitur?’)
Pedig sub Iove frigido, vagyis a vadász télen-nyáron járja a hegyeket.
A vadkan vadászat egy igen kedvelt és véres római sport volt. Hálókkal lekerítették a saltus egy részét és az áldozatot a hálók felé terelték. A plaga meglehetősen ....
Teretes ... plagas, tehát nem a háló henger alakú, hanem a kötél, amiből fonják.
A vadászhálók kötele valóban kivételesen remek volt. A Marsus vélhetően Abruzzi környékére utal. Az ókorban ez még igen erdős terület volt, mely a vadkanok számára rengeteg makkot és jó búvóhelyet jelenthetett.
A marsusok egyébiránt népség vala Latiumban, ismeretesek valának mint varázslók és kigyóra olvasók, a szövetséges háboruban a legdühösebb ellenségei voltak a rómaiaknak.
A me háromszori megismételése hatásosan zárja a hosszú előkészítést, mások közönséges kedvteléseinek felsorolását. Az „égi istenek” közé való emelkedés az olympiai győztes felmagasztalásánál is különb sors; ... Maecenas kezdeti és a 35. sorban történt megszólításán (inseres, 2. szem) belül a két növénnyel érzékeltetett apotheosis is hibátlan keretbe foglalja a költeményt.
Természetesnek tűnik, hogy a vers végén hangsúlyozni kezdi a személyes névmást.
A doctarum olyan, mint a görög σοφός, a.m. „vmely művészethez értő”, tehát nemcsak a „tudós” neóterikusok jelzője.
A doctarumot nehéz jól lefordítani. A „tanult” túl erős fordítás lenne, a „kultúrált” pedig túl fennkölt.
Pindarosnál a σοφός inkább a költői géniuszra, mint a technikai tudásra vonatkozott (cf. O. 9. 28 f.)
Rómában igen hasonlóan alkalmazták a doctrina-t a költészetre, és nem csak a neoterikusok: már Cicero is, mint homines doctissimi –ket jelöli meg Aclaeus-t, Anakreon-t, és Ibycus-t (Tusc. 4. 71.) Melléknévként leggyakrabban a költőre, a költő választott hölgyére, és magukra a Múzsákra alkalmazták (Thes. l. L. 5. I. 1757. 2 ff., Kroll 37.)
Hederae – költői többes. Metri causa.
A „szent erdő” határozottan szimbolikus elem a versben. Valami ritkát, valami a költészetben nehezen elérhetőt jelent. Alexandriából vették át a római költők. (cf. 3. 4. 6. ff., 3. 25. 13, Prop. 3. I. I f.)
„Áldott magányosság” (lásd még I 7, 12 skk., 22,9)
A nimfák és a szatírok Dionysos thiasos-ához tartoztak, és így megfelelő társaságot jelenthettek a költőknek.
A Múzsák annyira nem érdekesek. Unalmas népség.
A lyricis viszont a görög kánonban foglalt 9 költőre vonatkozik. Horatius előtt, ugyanis, nem voltak római lírikusok.
A canones Alexandrini szakkifejezést David Ruhnken alkalmazta először a XVIII. Században. Alexandriában alakult ki egyébként a kilenc lírikus, a három klasszikus tragédiaíró, és a tíz attikai szónok kanonikus csoportosítása.
A vatibus-t eredetileg olyan látnokokra alkalmazták, akik próféciáikat költeményekben adták elő. A korai latinban a vates negatív értelemmel bírt (cf. Enn. Ann. 214), és csak az Augustus-i időszakban kezdték el az ihletett költőkre alkalmazni.
A vers végén a származásának vélt foltjával mindvégig bajlódó Horatius szinte a misztikus elragadtatás állapotában emelkedik a csillagok közé. Vö. Ovid., Met. VII 60 sk.
A feriam sidera egy latin közmondás.
Úgy véljük, itt a végére értünk a vers elemzésének. Köszönjük, hogy velünk tartottatok ezen a nagy, kalandos utazáson, melyet Horatius lírájában tettünk.
Mint a kakaós csigának, ennek is a közepe volt a legédesebb.
Megjegyzés küldése