Horatius V.

A költő lírai énje beletolakodik a versbe. Bár abból nem sok derül ki; Phyrra-ig. Akit szerencsére a kommentár nem azonosít be, bár színes neve van. Sárga. Fekete is van benne. Itt Lillával beugrik Csokonai is a képbe. Pyrrha nem lehet valami tisztességes. Pedig Akhilleusz is viselte nevét és ruháját. Pont, mint farsangkor. De itt már Siva is megjelenik. És Teiresziász is. De hol a barlang? És miért van mellette - benne rózsa? Ráadásul egyre görögebb az egész. Ki a nymphios? A vőlegény. A nimfa a fiút férfivá avató. Szakért ő. Mindez a nimfa - barlang jelentéslehetőség miatt. Erre utalhat a szőke haj, meg a mitológiai párhuzamok is. Ennek ellenére ez egy nagyon világosan erotikus vers. Szókimondó, meg minden. Az egész vers olyan vizes. A tenger olyan, mint a rece, vagy, mint egy nagy fűrész. És ott az emirabitur, amit vélhetőleg Horatius csinált. Ez egy jóbukéjú szó. De aki Húsvétkor nem használ Thesaurust az nem klasszika-filológus. Aki motyog, az sem. Az arany a tökéletes árnyéktalanság szimbolikája a bizánci szenteknél. Mit jelent az üres? Nincs benne valami. Újabb pont az erotikus értelmezésnek. A csalfa szellő nem aura. Ezoterikusan. A költészet többet mond. Minden szónál. A széljárás és a szerelmi ingadozás. A lift és a kiszagolás. A csalfaság szaga. Horatius modernül, elsőként használja élő személyre azt a szót, hogy intemptata. Erotikus izzadtság. Klasszika-filológia. Apokrif vélemények. Szó-háló. Metapoetizmus. A tudomány most kezdődik.